Tisztelt Rektor Úr, Dékán Urak, Tanárok, Oktatók, Egyetemi Polgárok!
Tisztelt Arany – Gyémánt – Vas – Rubin - Gránit Diplomás Pedagógusok,
volt Főiskolai Hallgatók! Kedves Kollégák!
Tisztelt Vendégek! Tisztelt velünk együtt Ünneplők!
A távoli Vas megyéből, a gyönyörű Kemenesaljáról, egy kis faluból érkeztem, ahol a gyökereim vannak, ahol 40 éven át végeztem az oktató – nevelő munkámat.
Pedagógiai hitvallásomat az alábbi gondolatokkal fejezem ki:
„Mindegy hogy kis csalános csermely, vagy szálfákat úsztató folyam, ami vagy, az vagy, életeddel egyet tehetsz, éld hasznosan!”
Megpróbáltam én is így élni, tevékenykedni, szolgálni és segíteni kicsiket, nagyokat, felnőtteket, öregeket. Megtehettem, hiszen azt végeztem egy életen át, amit szerettem, amire készületem a pécsi főiskolai évek alatt.
Pestalozzi a 18. századi nevelő gondolata szerint végeztem munkámat:
„Hivatásod legyen: élni másokért és mások boldogságában keresni a magadét!”
Nekünk, pedagógusoknak minden mérlegelés és számítgatás nélkül kell építenünk, jobbá formálnunk az iskolában a legnagyszerűbb művet: az embert.
Őszinte tisztelettel és hálával köszöntöm a Tisztelt Jelenlévőket és megköszönöm, hogy ennyi év után a Pécsi Tudományegyetem megszervezte az Arany – Gyémánt – Vas – Rubin és Gránit diplomák átvételét és a találkozást.
Nagy ünnep ez nekünk, de Mindannyiunk számára az, hiszen a Pécsi Tudományegyetem alapításának 650. évfordulóját ünnepeljük. Büszkék vagyunk, hogy e jubileumi ünnep résztvevői lehetünk mi is.
A hétköznapok rohanó világában nagy szükségünk van az ünnepekre. Az oktatásügy fontos eseményeire való emlékezés lehetőséget ad arra, hogy tisztelettel gondoljunk Tanárainkra, Oktatóinkra, akik önzetlenül tudtak adni, tanítani és segíteni. Emléküket szívünkben őrizzük.
„Sziklára kell építeni házat, hazát és ünnepet!” – erről van ma is szó.
Embert próbáló időket élünk, jövőnk elválaszthatatlan az alapoktól, a múlttól. Hiszen a múltból merítkezik és építkezik a jövő. Erős alapokra, sziklára kell építeni a jövőt, akkor hazánk is kibírja a megpróbáltatásokat. Embereszmények, felelős tanárok, oktatók és értékek kellenek!
A mai ünnep, találkozás, az emlékek újraélése, valóságra ébredés, öröm, különös öröm. „A boldogsághoz kevés csak a jelen, a múlton épül az, és az emlékezeten.” Hiszen nincs szebb kora az emberiségnek, mint az ifjúságunk évei. Azon láncok, melyeket akkor kötöttünk, nem szakadnak el, mert nem a világban kerestünk akkor még barátokat, hanem a barátainkban leltük fel az egész világot. A pécsi egyetem szellemisége összeköt bennünket időn, téren, nemzeteken és eseményeken át. Örömmel gondolunk vissza a csoportok összejöveteleire, a szakestekre, a gyakorló iskolai tanításokra, vizsgák - Zh-k izgalmaira, a túrákra, országjárásra, gyakorlatokra. Hiszen minden pillanat kincs, ami a tiéd. A tegnap történelem, a holnap rejtelem, a ma ajándék.
Ajándék nekünk ez a Jubileumi Év, ez a találkozó. Az ajándék öröm. Örülsz, ha kapod, örülsz, ha adod. Jelkép. Szeretet. Élni nélküle nem lehet! Naponta adj és kapj ajándékot! Megértő szót, mosolyt, segítséget, tanácsot.
„Adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet, pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást, jó szándékot, jó akarást. Imádságot, egészséget, melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek. Szeretetet adni, adni, s érte semmit sem kívánni!”
A szeretet az élet csodája, nem tarthatod meg, add tovább! Tegyél egy apró, kedves gesztust, amitől szebb lesz és szépül a világ!
Tisztelt Kollégák!
Állni a dobogón, a tekintetek sugarában, örömet lobbantani másban, osztani igazságot és példát, naponta égni, lobogni és megújulni, … hogy a kicsi fejekben értelem nyiladozzék, a pergő hétköznapok szertartásaiban, a tanítási órán, az oktató – nevelő munka folyamatában. Mennyi bánateső, és öröm, napfény kell, míg a rügyből gyümölcs érik.
A kertész tudja jól, kicsi magból nőnek a nagy fák. Kis tudásból lesz a több, amiért dolgozni, tanulni, fáradozni kell. A jó tanár nemcsak pedagógus, hanem kertész, lélekbúvár, művész és mesterember is egy személyben, s nemcsak a tudását közvetíti, hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, mint a kertész, és életet visz a könyveken keresztül a tanításba.
Ennyi oktató – nevelő év után felragyog bennünk a sok régi névsor, körüllengi az elhullt krétapor. Pályafutásunkat a gyerekek, a kollégák, a szülők, az oktatásügy, a pedagógus szakma és a település közösségeinek szolgálata töltötte ki. Az oktató – nevelő munkánk során mindig a hit, a remény és a szeretet volt az életeszményünk.
Hit a gyermekekben: a nevelhetőségükben, jóságukban, őszinteségükben, hit az emberekben. A legvilágosabban Németh László: A pedagógus hite című munkájában így fogalmazta meg:
„ A pedagógus hit, mely inkább természet, mint nézet dolga, kettőt tételez fel: hogy az emberek az eddigieknél különbbé nevelhetők, s hogy az eddigieknél többre taníthatók.”
Remény abban, hogy a befektetett munka majd meghozza gyümölcsét. A termés beérik – alkalmazható tudás lesz belőle.
„ A remény küldetés. A remény erő. A reményhez hit kell és meggyőződés; és sok-sok emberi munka. A remény a jó diadala.” - ahogy Pestalozzi írta.
Szeretet, hogy a megértéssel, türelemmel, szeretettel körülvett gyermek könnyebben kezelhető, hatékonyan nevelhető és eredményesen tanítható.
Ahogy Móra Ferenc írta: „Ahogyan a bimbóban már megvan a rózsa vagy a liliom, de még nem a kész színes virág: úgy az ember lelkében is ott szunnyad a jobb ember” Ennek a jobb embernek a kibontakoztatása minden magyar pedagógus kötelessége és felelőssége volt és ma is az.
Azt kívánom, hogy a pedagógus lehessen só, hogy tartósítson, lehessen gyertya, hogy világítson, lehessen hegyre épített város, hogy példát mutasson.
Megköszönöm Mindenkinek a szervező – lebonyolító munkáját, akik a mai szép ünnepet nekünk ajándékozták. Isten áldása kísérje Életútjukat!
Zárógondolatként fogadják szeretettel Nagy János vasi költő-tanár Gyertyaláng című versét, ami a pedagógus életpálya mintázata:
„Csendes gyertya áll magában, fölfénylik az éjszakában.
Csillagtalan a sötét ég, oszlik körül a sötétség.
Viaszkanóc fogy naponta, amíg ég, csak magát osztja.
Egyszerű fény a gyertyaláng, sárga szirmával hull le ránk.
Hinti folyvást a sugarat, örök reményre bíztogat.
Lobog a láng, beszél nyelve, hív magához embersége.
Sír a gyertya, csordul könnye, arcára fagy forró gyöngye.
Lángja hajlik, lobog, táncol, a sors percnyi mámorától.
Tartójában így ég csonkig, végsőt lobban, és elnyugszik…
Sorsunk példája gyertyaláng, égő írásjel vigyázz reánk.
Utunkon mindig te kísérj, lobogj élőkért és holtakért!”
A mai ünnepi napot sok szép nemesfémből ötvözzük. A nemesfémek fénye nem halványult el a sok gondtól, megpróbáltatástól, hanem ahogy Önökre nézek, ma is fénylőn csillog. Aranyhoz hasonlítom szerető szívüket. Gyémánthoz és rubinhoz a szemük csillogását. A vas és a gránit az erős, szilárd akaratukat, hivatástudatukat tükrözi. Ezek mellett megcsillan az ezüst fénye is. Ezüst hajukban a sok-sok tél ottfelejtette fehérségét. Az idős kor az élet rendje, az éretté válás korszaka, életbölcsességgel és gazdag tapasztalatokkal.
Az élet ajándék, ahogy Wass Albert írja:
„Én Istenem, az idő, hogy szalad. Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk, nyomunkat rőt lombjával befedi az őszi szél, s hogy kik voltunk, ma holnap az sem tudja, aki ma rólunk beszél.”
Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad, s körüllengi titkon e falakat!
Én iskolám – Igazgatóink, Tanáraink, Oktatóink és Diáktársaink – köszönöm és tiszteletem!
Kérem a Jó Istent, adjon még egészséges, békés, eredményes és boldog éveket Mindannyiunknak!
Lábos Mária nyugdíjas igazgató – tanár
Aranydiplomás pedagógus
Nagysimonyi