Miseta Attila, a PTE rektorának ünnepi beszéde az október 23-ai forradalom és szabadságharc tiszteletére

Biztos, hogy egyedül annak köszönhetem a megtiszteltetést e felkérésre, hogy egy olyan intézmény vezetője vagyok, amely komoly részt vállalt az 56-os pécsi eseményekben. Nem kis feladat valami újat, valami előremutatót valami nagyon ide illőt mondani. Különösen azok után nehéz a feladat, hogy alkalmam volt Debreczeni László felemelő beszédét alig néhány napja meghallgatni. S persze felkutattam azokat a beszédeket is melyeket nálam az eseményeket jobban ismerők, tudósok, tiszteletreméltó közéleti emberek mondtak el.

 

 

Talán egy szálat nem találtam meg és ezt egyetlen mondatban is összefoglalhatom: az 56—os forradalom olyan esemény volt melyre népünk joggal büszke, de soha nem kellene megismételni.

 

Hadd idézzem Bibó István néhány sorát Eisenhower elnökhöz.

 

„ Jelenlegi rendkívül súlyos helyzetében Magyarország különös bizalommal fordul az elnökhöz, aki mindezidáig oly sokszor és oly határozottan adta tanújelét a békeszeretetnek, a bölcsességnek és a bátorságnak. Bár Magyarország népe kétségbeesett elszántsággal igyekszik szembeszállni az ellene indított támadással, nem kétséges, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben le fogják győzni, ha nem kap segítséget. E pillanatban legszükségesebb segítség politikai, nem katonai. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió törekvéseinek ez az új szakasza az Egyiptom elleni angol-francia intervencióval van összefüggésben.”

 

Tudjuk, hogy a nyugati világ, de lengyel barátaink is sok szimpátiával tekintettek a magyar nép szabadságharcára, a szovjet megszállók és kiszolgálóik elleni küzdelemre, de végül a segítség, amit kaptunk, csak a kármentésre volt elegendő, a háttérben elengedték a kezünket, egy másik, gazdasági és stratégiai érdekeiket jobban érintő konfliktus számukra kedvező megoldása okán.

 

De miként is jutottunk idáig? Az első világháború területvesztése nem kis mértékben a monarchia szláv népeinek és a románoknak a szabadságvágyából, politikusainak ügyes manőverezéséből, és tulajdon rövidlátásunkból következett be. Igen, el kellett volna gondolkozni azon, hogy a magyar királyság népeinek nem kellett volna-e nagyobb autonómiát biztosítani amíg megtehettük. Azután háborúba mentünk Ferencz Ferdinánd meggyilkolása után. Mondhatnánk azt, hogy a királyi család leginkább magyarellenes tagjának a halála miatt. Később, amikor erőt lehetett volna mutatni a vesztes háború után következett a pacifista Károlyi kormány, majd Kun Béla. A két világháború utáni időszakban természetes volt a revansizmus, az új szövetségi kereteken belül feléledő túlzott optimizmus, az erőviszonyok teljes félreismerése. Innen egyenesen következett az, hogy a II. világháborúban is vereség lett a sorsunk. Kilépési kísérletünk késő és a győztes hatalmak számára értékkel nem bíró volt. Jaltában Churchill 50-50%-ban a szövetséges és szovjet érdekszférába akarta helyezni Magyarországot, de különösebb ellenállás nélkül egyezett bele abba, hogy ez 80%-ban szovjet befolyás alatt álló ország legyen. A beteg Roosevelt nem tiltakozott. A realitás az volt, hogy a szövetségesek megint minket engedtek át, míg Görögország tekinteteiben koncessziókat kaptak. Megjegyzem 1955-ben a szovjetek meglepően könnyen engedték át Ausztriát.

 

 

1945 után az a kommunista párt, ami a választásokon csak a szavazatok 17%-át kapta hamar leszalámizta ellenfeleit és rövid átmenet után a szociáldemokraták formális részvételével teljhatalmat kaparintott meg.

 

Ami ezután következett a Sztálini rendszer korábbi tetteinek az átplántálása volt magyar földre: eredményeképpen eltűnt a szólásszabadság maradéka is, elindultak a koncepciós perek, erőltetett iparosítás vonta el a jóvátételi kötelezettségekkel együtt a hazai forrásokat, abban az országban, ahol az éhezés korábban szinte ismeretlen volt a kollektivizálással és ostoba tervekkel, mint narancs és gyapottermesztés, sikerült élelmiszerhiányt létrehozni.

 

Nagy Imre felvilágosultabb, nemzetiesebb politikája ugyan hozott átmeneti enyhülést, de 1955-ben a Rákosi klikk újra a hatalom csúcsára ért.

 

 1956 júniusában a Poznani lázadást leverték, Magyarországon a közhangulat feszült volt.

 

1956. október 16-án a szegedi diákok a hivatalos DISZ-t mellőzve újra aktiválták a MEFESZ-t a magyar egyetemisták és főiskolások szövetségét, Pécs, Miskolc és Sopron gyorsan hasonlóan járt el.

 

Október 22-én a Műegyetem hallgatói 16 pontból álló manifesztót tettek közzé, majd az Írószövetség a lengyelekkel szolidaritást vállaló tüntetést szervezett a Bem szoborhoz. Veres András a szövetség elnöke a műegyetemistákétól némileg eltérő, de szintén a szocialista rendszer reformjára felszólító követeléseket fogalmazott meg. A húszezres tömeg lelkes de békés volt amíg este 8 órakor Gerő Ernő arrogáns beszéde el nem hangzott.

 

A feldühödött résztvevők ledöntötték a Sztálin szobrot, és a százezresre növekedő tömeg a Rádió elé vonult. Itt be akarták olvasni követeléseiket, de az AVH erőszakkal válaszolt. Elkezdődött a forradalom.

 

A véres harcok október 28-ig tartottak, majd november 4-ig csend volt kivéve egy baljós napot október 30-át. A várakozás csendje. A politbüróban Hruscsov és Zsukov az intervenció folytatása ellen, míg egy keményvonalas frakció az intervenció mellett foglalt állást, ezt Molotov vezette. Komolyan felmerült az egyiptomi helyzet, és az, hogy lehet békés elfogadható megoldást találni Magyarországon. Ez október 30-án történt. Hogy mi okozta az álláspont megváltozását október 31-re nem világos.  Október 30-án a tömeg megrohamozta a Dolgozók Pártjának a székházát felháborodva a Mosonmagyaróvári korábbi eseményeken, illetve abban a hitben, hogy itt foglyokat őriznek. A szovjet televízióban hamar megjelentek a képek.

 

Egyes nem elfogult orosz történészek szerint azonban a semlegesség bejelentése okozta a politbüró színeváltozását.

 

Akárhogy is történt, a tankok újra megjelentek, és az egyenlőtlen küzdelemben a szabadságharc elbukott.

 

Csikós Zoltán írta:

 

Ötvenhatban történelemformáló nagy tettek hívtak maroknyi magyart,

Keresztet és szabadságot gyalázó bősz zsarnokot ki leverni akart,

Nyugattól kért egy kis segítséget, segítség helyett jöttek szép szavak,

Az árulás, vagy piszkos üzlet érdek, melyik nagyobb, bűnlista tudja csak.

Tudjátok meg  itt nincs excuse vagy pardon, bűnös agyatok bármit kieszel:

Miért halt meg értetek a harcos Kovácsy Laci és annyi sok ezer.

 

A pécsi eseményeket sokan ismerik. Büszkék lehetünk arra, hogy Debreczeni László személyében egy olyan kiegyensúlyozott szereplője van közöttünk a szabadságharcnak, aki a diákság szervezésében, követeléseinek megfogalmazásában mondhatnám az egyik, ha nem a legfontosabb szereplő volt. A radikálisabb Péter Károlyt is volt szerencsém ismerni, sajnos ő már nincs közöttünk.  Számos más nevet is felsorolhatok, mint Kiss Dénes költőét kinek a verséből hadd idézzem az első versszakot.

 

Döntsd el magyar, mondd ki a szót!

Itt visszalépni nem lehet!

Az ifjúság acél-szíve

a forróságtól megreped!-

Döntsd el magyar, döntsd el diák,

és fonjunk lánccá a kezünk!

Döntsd el, ki élsz itt e honban

velünk jössz-e? Vagy ellenünk?

 

Az eleinte békés pécsi demonstrációkat a helyi párt és karhatalom október 24-i erőszakos fellépése és a Budapestről érkező hírek hamar felforrósították, bár különösen a diákság a forradalom folyamán mérsékletet tanúsított. Azonban a helyzet fokozatosan romlott, a munkások, diákok és katonák is csatlakoztak a   fegyveres felkeléshez. November 4. után amikor már minden reménytelennek tűnt, a Mecseki Láthatatlanok még kitartottak.  Az ellenállást Csikor Kálmán alezredes szervezte, később a mecseki harcok vezetője egy komlói orvos, Horváth Géza, a „gazda” lett, a katonai vezető pedig Kubicza Béla. Kevesen tudják, hogy a bevonuló szovjetek komoly veszteségeket szenvedtek a harcok során a Mecsekben. Mindenkinek ajánlom Rozs András a forradalom pécsi történetét leíró művét.

 

Tudjuk, a népfelkelés elbukott. Biztosan nem a magyarság szabadság utáni vágyának a csekély volta miatt történt ez. A tágabb politikai térben nem volt meg a lehetőség, talán a forradalom botcsinálta vezetői közöttük, Nagy Imre is követtek el hibákat. Cserbenhagyott a nyugat, de kelet is, hiszen ott is születhetett volna, sőt, leginkább ott számunkra kedvező döntés.

 

Voltak közöttünk olyanok, akik a szovjet megszállást kérték. Ma, amikor egy új szövetségi rendszerben újra előfordul, hogy valaki a hazája ellen szavaz, el kell gondolkoznunk, vajon változott-e valami? A kritikát a családon, az országon belül kell alkalmazni, de csak az kritizáljon, aki alternatívát is tud nyújtani. Igen, vannak gondjaink ma is, de a polgároknak van lehetősége választani. Hozzátenném, ha van miből.

 

Lehet, hogy eretnek gondolat, de talán nagy történelmi tragédiáinkban az egymás iránti tisztelet és szeretet elégtelensége is szerepet játszott. Próbáljuk meg! Szeressük és tiszteljük egymást egy kicsit jobban, válasszunk olyan vezetőket, akikben bízunk, és ne próbáljuk egymást a kisebb-nagyobb gyarlóságaink miatt sárba taposni.

 

Túlélésünk szempontjából a legfontosabb, hogy legyenek gyermekeink! A kipróbált családmodellt ne váltsák fel különös alternatívák. Persze a tolerancia és szeretet itt is fontos. Ne próbáljuk idegenekkel feltölteni sorainkat, ők nem helyettesítik a mi meg nem született gyermekeinket. Legyünk - mint eleink is voltak - nagyvonalúak a sorsüldözöttekkel, de csak velük.

 

Befejezésül: őrizzük meg vesztes szabadságharcaink emlékét, de tanuljunk is belőlük! Pécs pedig mutasson példát szeretetből, munkából, összetartásból az ország számára is. Nagy szükségünk van erre!