Mesteri színkavalkád

Egy igazi forró, nyári csütörtök délutánon lelkes kis csoport gyülekezett a pécsi Széchenyi tér egyik kultikus helyszínén, a manapság kiállítóhelyszínként működő Nádor Galériában. A falon színesebbnél színesebb festmények sorakoztak, melyeket a fák lombjain beszűrődő napsugarak a szokásosnál is élénkebben tártak a műkedvelő közönség elé.

A kiállítást Hegyi Csaba festőművész nyitotta meg, aki régóta ismeri a művésznőt, hiszen a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar festészet tanáraként diplomamunkája elkészítésekor ő volt a mestere. Otília jelenleg a Művészeti Kar Doktori Iskolájában a festészeti program befejezése előtt áll: mindössze a záróvizsga választja el a doktori cím megszerzésétől.

Hogyan vette át a fekete-fehér fénykép a festmények szerepét a 19. század végétől kezdődően? - vetette fel a témát Hegyi Csaba a festészet és a fotográfia másfél évszázados kapcsolatát elemezve. Mekkora befolyással bírt az optikai képalkotás a festészet táj- és emberábrázolásának fejlődésében? A válasz: a festészeten belül beindult egyfajta önvédelmi folyamat, megjelentek a korábbi barnás, melegebb árnyalatok után a harsányabb, élénkebb színek, hiszen ezeket a fotó ebben az időben még nem tudta megjeleníteni. De a két művészeti ág között egyre szorosabb lett a kapcsolat: manapság is találkozhatunk olyan fényképekkel, melyeken a festőt a műtermében a vászon mellett egy fotóval vagy egy laptoppal láthatjuk, amelyet mintegy mankóként használ az alkotás folyamata alatt. Ez a kapcsolat azonban nem írható le egyértelműen, nem fekete-fehér, hanem mint ahogyan a fényképészet manapság: folyamatosan változik.

Képes lehet-e az optikai képalkotással szemben megőrizni önállóságát a festészet? Erre a kérdésre adnak választ Nagy Otília munkái, hiszen ez egyetlen esetben lehetséges: akkor, ha a művész kihagyja a fotót, mint közvetett kapcsolatot az ábrázolni kívánt valóság szeletével. Hegyi Csaba szavaival élve: „Annál nincsen közvetlenebb kapcsolat a valósággal, amikor egy fiatal nő, egy ekkora méretű vászonnal és egy háromlábú állvánnyal kimegy a természetbe. Képzeljük el: minden tájkép, amit itt látunk, a helyszínen készült, fénykép segítsége nélkül. Tehát fogja az üres, alapozott vásznat, kimegy ebbe a parkba, pusztába, erdőbe, és nekilát ezt az üres vásznat színekkel kitölteni.”

A kiállítás jelentős részét valóban a tájképek adják, azonban bizonyítékot találhatunk arra is, hogy a művésznő otthon van mind az emberalak, mind pedig a geometrikus formák ábrázolásában is. Minden egyes festményen nyomot hagyott a ráfordított idő: szabad szemmel láthatóak az egyes rétegek, a nagy felületektől a legapróbb részletekig.

A kiállítás díjmentesen látogatható szeptember 4-ig a Nádor Galériában.

SZERLETICS Szabolcs

Fotók: Csortos Szabolcs, UnivPécs