Gyászhír - elhunyt Bencsik István professzor

A Pécsi Tudományegyetem, a Művészeti Kar testülete és diákjai megrendüléssel tudatják, hogy

Bencsik István Kossuth-díjas szobrászművész,

a pécsi Művészeti Kar szobrász tanszékének professzora 2016. augusztus 13-án elhunyt.

A feledhetetlen ember, Mester, kolléga gyászmiséje szeptember 6-án, 12.30 órakor a pécsi központi temető kápolnájában, temetése 13 órakor lesz.

A kápolnában Kő Pál szobrászművész, és Valkó László festőművész, a sírnál egy tanítványa búcsúztatja a szeretett tanárt, a nagyszerű magyar művészt.

A felszínt firtató szőrszálhasogatásból immár művészettörténeti feladat lett annak rögzítése, hogy lénye és művészete mit jelent. Felelni kell a kérdésre, hogy milyen volt a világunk, amikor még nem volt, és, hogy milyen lesz, amikor már nincs közöttünk. Bencsik István a pécsi Művészeti Kar és művészeti Doktori Iskola egyik alapítója volt. A felszabadult vizuális kultúra főbb hazai hadállásainak megteremtését, a magyar művészet aktuálissá, nemzetközi figyelmet érdemlővé változtatását segítette. A szimpozion mozgalomban, Siklós, Villány, Nagyatád művésztelepein is szerzett elismerést szülőföldjének. A mármár patetikus dicsfény, - amit a pécsi és budapesti akadémiáról útra kelt művésznemzedékek látnak alakja körül – alig veszített fényéből. Pécsett a várárok és a Jókai köz utcaterében, a Tettyén, Szigetváron, Budapesten és máshol is láthatók a városi terekkel és ligetekkel szervessé érett szobrok. Tudjuk, hogy ügyek, elvek, törekvések képviseletében többnyire izgatott aktivizmussal, esetenként intoleráns arroganciával járt el. Bátor, félelmet nem ismerő közéleti szereplő volt. De Igaz Ember, és ezért szobrai Igaz Szobrok. A Kultúra Városa pedig figyelni fog arra a mármár Magyar Örökségnek tetsző  nemzedékre, a pécsi Szobrásziskolára, amely a „készülődések idejének” elmúltával valószínűsíti, hogy Pécsett az időszerű változás képzőművészeti kiteljesítésének szellemi és művészi kapacitása is rendelkezésre áll.

Bencsik ragaszkodott a kőhöz, annak tömör feszességéhez, a plasztikai meglepetések mértéktartó adagolásához. Megbocsáthatatlannak tartotta a mellébeszélést. Tisztelte és szerette az emberi testet, mert tudta és hitte, hogy a test egy mozdulatával a mindenséghez való viszonyunkat is érzékelteti. Művei a sérült egységet jelenítik meg, árasztják magukból emelkedett morális programjának felszólítását: keresd a teljességet! Nem törődött avval, hogy mindez hogyan hangzik a hagyományt globalizáló, médiaorientált térben.

A szépség töredék-dokumentumait hozta létre. Hasábokra metszette az érzéki elevenségű testet és metszésvonalai igen kíméletlenek, olykor önkényesek. Szobraiban az „egészet” sohasem láthatjuk, és meglehet, hogy a részletekből nem is leszünk képesek semmiféle „egészet” megszerkeszteni. Műveiben az „egész” egyenértékűvé vált a részletekkel. Beérjük ugyan velük, de nem mondhatjuk, hogy kíván(csi)ságunk ennek felismerése után még szomjasabban és még reménytelenebbül ne irányulna a részleteknél többre. Aminek most Ő is, aminek most talán ő is részévé vált.

Emlékét tisztelettel megőrizzük!